Címkék: ,

Zelk Zoltán: A három nyúl

Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdő közepében,
három nyulak összegyőltek, selyemfőre települtek,
ottan se ültek sokáig, talán csak egy fél óráig,
amikor felkerekedtek, hogy már végre hazamennek,
egy szarka felettük szállott, s fölkiáltott: "Mit csináltok?
Mit csináltok, három nyulak? Úgy ültök ott, mint az urak..."

- Úgy, úgy bizony, mint az urak felelték a három nyulak.
- Ezután már urak leszünk, ebédre rókahúst eszünk!
Nem fogjuk az időt lopni, most indulunk rókafogni!
Csacsi szarka, nem elhitte? Röpült is már, a hírt vitte,
s buta róka is elhitte.

De hát hogyne hitte volna, akármilyen ravasz róka,
mert a szarka így kiáltott: "Egy jegenye fölött szállok,
mikor lenézek a földre, három nyulak ülnek körbe.
Összebújva tanácskoznak... Jaj, mekkora nyulak voltak!
Jaj, mekkora fejük, szájuk, a medve egér hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak rókát esznek...

Ennek a fele se móka! Szedte is lábát a róka.
Futott ki az erdőszélre, csak mielőbb odaérne!
Hát amint ott futott, szaladt, szemben vele farkas haladt:
- Szaladj te is, komám farkas, jaj, mit láttam, ide hallgass!

Az erdő közepén jártam, most is borsódzik a hátam,
sosem láttam ilyen szörnyet, - ottan ültek három szörnyek!
Három nyúl volt, és akkora, fél méter is volt egy foga!
Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak farkast esznek...

No hiszen egyéb se kellett, a farkas is futni kezdett,
a rókával versenyt futott, majdnem az orrára bukott!
Addig futott, amíg szembe nem jött vele egy nagy medve;
a medve így szólongatta: "Hova szaladsz, farkas koma?"

- Medve komám, ne is kérdjed, szaladj, ha kedves az élted!
Erdő közepében jártam, jaj, mit láttam,
jaj, mit láttam! Három nyulak ottan ültek éppen ebédre készültek.
Akkora volt foguk, szájuk kis egérke vagy hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek Hogy eztán csak medvét esznek!

Egyébre se volt már kedve szaladni kezdett a medve.
Elöl róka, hátul medve, közbül a farkas lihegve.
Így szaladtak erdőszélre, szomszéd erdő közepébe.
Szaporán szedték a lábuk, szellő se érjen utánuk...

Amíg futottak lihegve, egy vadász jött velük szembe
Nézi is őket nevetve: együtt szalad róka, medve...
"No hiszen csak ne nevessél, vigyázz, nehogy bajba essél!
Szaladj inkább te is erre!" - kiáltott rája a medve.

"Az erdőben három szörnyek, puska sem öli meg őket.
Három nyulak, de akkorák, nem láttál még ilyen csodát!"
Szedte lábát a vadász is; eldobta a puskáját is.
Ijedtében megfogadta, most az egyszer érjen haza,
csak ne falják föl a szörnyek, sohase vadászik többet...

Ezalatt a nyusziházban, főszálakból vetett ágyban
három nyuszi aludt szépen, összebújva békességben...



Címkék:

Én a kertész fia vagyok,
kislányokat locsolgatok.
Gyere, kislány, el ne hervadj,
Jó kölnivel meglocsollak!

Kelj föl párnáidról, szép ibolyavirág,
Nézz ki az ablakon, milyen szép a világ!
Megöntözlek szépen az ég harmatával,
Teljék a tarisznya szép piros tojással!
Zöld erdőben jártam,
Két őzikét láttam.
Az egyik kacsintott,
Ide a forintot!
Kerek erdőn jártam,
Piros tojást láttam,
Bárány húzta rengő kocsin,
Mindjárt ideszálltam.
Nesze hát rózsavíz,
Gyöngyöm, gyöngyvirágom.
Hol a tojás, piros tojás?
Tarisznyámba várom!
Eljött a szép húsvét reggele,
Feltámadásunk édes ünnepe.
Ünneplő ruhákba öltöztek a fák,
Pattognak a rügyek, s virít a virág.
A harang zúgása hirdet ünnepet,
Egy kismadár dalol a zöld rétek felett.
Tündérország rózsái közt gyöngyharmatot szedtem,
Akit azzal meglocsolok, megáldja az Isten.
Az illatos rózsavíztől megnőnek a lányok,
Zsebeimbe beleférnek a piros tojások.

Címkék: ,

Kormos István: A nyulacska csengõje
(verses mese)

Hol volt,
hol nem,
volt egy nyulacska –
Bundája szürke,
négy lába fürge,
két füle hosszú,
kurta a farka.

Volt neki egy csöpp
csengője,
azzal járt sétálni
erdőre.
Ha azt a csengőt
megrázta,
„csincsincsin”
csengett az erdőn,
csengett keresztbe,
hosszába.

Egyszer a nyulacska
sétálgatott,
s hát! egy rét közepén
elfáradott.
Ott állt egy kicsinyke
almafa,
a fűbe lefeküdt
alatta,
aludni egy kicsikét –

Almafa ágára felakasztotta
„csincsincsin”
csengettyűjét.

Aludt a nyulacska
jó sokat –
Fölébredt, héj, kutya mája!
Nem látott őkelme
még olyat:
megnőtt a kis fa nagyra,
legalább hét araszra;
csengője ott csengett
fenn magasan,
hiába ugrált érte,
nem érte el sehogyan.

Hosszúfül-kurtafark
nyulacska néz, néz:
„De magas a csengő!”
Aztán elpityerdül bánatosan,
kéri a fát,
kérleli,
vékonyka hangja esengő:
„Fácska, te kedves,
hallod-e?
Pici csengőmet
add ide,
hogy egy vidámat
csengessek,
csengettyűszóra
léphessek!”

De a fa így szól:
„Nem adom!
Csak hilintázzon ágamon!”

Hosszúfül-kurtafark koma
keserves könnyeket hullat,
s szalad négy fürge lábán,
szalad a fa alól tova.

Egy fejszére talál,
annak így kunyorál:
„Fejszécske, kedves,
vágd ki a fát!
Ne sajnáld, kérlek,
a komiszát!
Nem adja vissza
csengőmet,
azt a csudásan
csengőset,
hogy egy vidámat
csengessek,
csengettyűszóra
léphessek!”

A fejsze így szól:
„Nem vágom!
Felőlem a te csengettyűd
hintázhat holtig az ágon!”

Hosszúfül-kurtafark koma
keserves könnyhullatással
szalad négy fürge lábán,
szalad a fejszétől tova.

Egy nagy kőre talál,
annak így kunyorál:
„Kövecske, kedves,
csorbítsd ki a fejszét!
Mért nem megy vágni
a fát, a bestét?
Nem adja vissza
csengőmet,
azt a csudásan
csengőset,
hogy egy vidámat
csengessek,
csengettyűszóra
léphessek!”

De a kő így szól:
„Nem!
Nem kedves amúgysem,
hallod-e,
a csengettyűszó nekem!”

Hosszúfül-kurtafark koma
könnyeit törülgeti,
s szalad négy fürge lábán,
szalad a kőtől tova.

Egy gémeskútra talál,
annak így kunyorál:
„Kutacska, kedves,
nyeld el a kövecskét!
Mért nem csúnyítja
csorbára a fejszét?
Fejsze mért nem vág fát?
A csengettyűs ágát!
Nem adja vissza
csengőmet,
azt a csudásan
csengőset,
hogy egy vidámat
csengessek,
csengettyűszóra
léphessek!”

De a kút így szól:
„Nem!
A követ el nem nyelem!
A te bolondos csengettyűd
ugyan mivégre kell nekem?”

Hosszúfül-kurtafark koma
hüppöget egy kicsikét,
s szalad négy fürge lábán,
szalad a kút mellől tova.

Egy emberre talál,
annak így kunyorál:
„Ember, te kedves,
a kutat merd ki!
Nem akar, kérlek,
követ elnyelni!
Kő nem csorbít fejszét,
fejsze fát nem vágja,
fa nem adja
csengőmet,
azt a csudásan
csengőset,
hogy egy vidámat
csengessek,
csengettyűszóra
léphessek!”
Az ember így szól:
„Nem!
A te csöpp csengettyűdért
a kutat ki nem merem!”

Hosszúfül-kurtafark koma
pityereg egy sort magában,
s szalad négy fürge lábán,
szalad az embertől tova.

Egy bikára talál,
annak így kunyorál:
„Bika, te kedves,
döfj az emberbe!
Kutat kimerni
mért nincsen kedve?
Kút nem nyel kövecskét,
kő nem csorbít fejszét,
fejsze nem vág fát,
fa nem adja
csengőmet,
azt a csudásan
csengőset,
hogy egy vidámat
csengessek,
csengettyüszóra
léphessek!”

A bika így szól:
„Nem döföm!
A te fán csüngő
csengettyűdhöz
nincs közöm!”

Hosszúfül-kurtafark koma
keserű könnyeit nyeli,
s szalad négy fürge lábán,
szalad a bikától tova.

Egy pulikutyát talál,
annak így kunyorál:
„Kis puli, kedves,
szaladj!
Bika farkába harapj!
Bika embert nem döföl,
ember kutat nem merít,
kút nem nyeli a követ,
kő fejszét nem csorbítja,
fejsze nem vágja a fát,
fa nem adja
csengőmet,
azt a csudásan
csengőset,
hogy egy vidámat
csengessek,
csengettyűszóra
léphessek!”

Hát az a puli,
csöpp fekete,
ugat egy akkorát,
de milyen mekkorát,
hogy ég-föld szakad bele.
Ugrik:
ott a bika farka,
nosza, kutyául harapja,
bika az ember után,
szarvával döföl csúnyán,
ember a kutat meri,
merítő vödre teli,
kút a követ nyeli:
hopp!
kő fejszét csorbítja:
kopp!
fejsze vágja a fát,
döngeti a komiszát,
adja a csengőt a fa,
nyújtja a nyúlnak maga.

Hosszúfül-kurtafark koma
szalad a csengővel tova.
Vidáman kalimpál
csengője,
azzal jár sétálni
erdőre.

Ha azt a csengőt
megrázza,
„csincsincsin”
csendül az erdőn,
csendül keresztbe,
hosszába.

Talán épp most is cseng,
a nyulacska fülébe zeng.